Tető

Idegesen szívok egy slukkot cigimből, kihasználva azt, hogy szünet van. A suli mögé jöttem, mert nem akarom, hogy baj legyen a dohányzásból. Tudniillik, bármennyi idősek is leszünk, a tanárok szemében csupán szálkák vagyunk fiatalként, pláne ha cigizünk. Abban, aki ezt csinálja, csak a rosszat látják és akkor már biztos, hogy bajkeverők is vagyunk. Azt hiszem, én vagyok a kivétel, merthogy soha nem lennék olyan, mint a lázadók egy része. Tudják, akik közt akadnak piro-és kleptomániások is és akik előszeretettel törnek-zúznak. Szerintem kényszeresen rongálnak mindent, ami az útjukba kerül, afféle vandálok ezek. Tehát, én ettől a csoporttól ódzkodok már gyerekkorom óta, mert a szüleim agyvérzést kapnának, ha ilyesmiről tudomást szereznének. Nem akarok én lenni a rossz, az elvetemült fenegyerek a családban, pedig ezzel az iszogatással meg cigizéssel lassan ott leszek. Nem tehetek róla, rászoktam. Tyler rászoktatott. Eszemben sincs őt hibáztatni, mert a legjobb haverom, de benne van a keze a dologban. Oké, erről csak annyit, hogy ha van annyi eszem, hogy nemet mondok, akkor most nem tartok itt. És épp ez az! Ha nemet mondok, nem lehetnék a menőkkel, nem lennék a csúcson, nem ismerne minden csaj az iskolában. Utóbb említett dolgok pedig jók. Vagyis, azt hiszem, hogy jók. Később talán remekül jövök ki az egészből, még ha most csak szívok is miatta.
Elnyomom a csikket a járdaszegélyen, majd elindulok befelé, bár gőzöm sincs, mit fogok csinálni, ugyanis a matek tanárom beteget jelentett, ennek hála pedig lyukas órám lesz. Örülök neki, mert csak a hülyék nem örülnek a lyukas órának, de így meg fog ölni az unalom. Tyler órán ül, nem hívhatom ki onnan, a többiek pedig szintén. Ilyenkor ostorozom magam, amiért nem vagyok könyvmoly is egyben, mert legalább a könyvek lekötnének, ha már más nem. Sosem rajongtam az olvasásért, s ez máig sem változott. De ettől függetlenül nem lenne rossz dolog. A velejárója már annál inkább, merthogy helyet nem kapnék Tyler-ék közt. Bonyolult dolgok bonyolult dolgok hátán. Egyszer tuti belezavarodok majd.
A folyosón már csend van, valószínűleg az órák megkezdődtek, viszont akkor miért látok egy szőke lányt elslisszanni előttem? Ha jól emlékszem, reggel nem nyúltam kábítószerekhez - sőt, alapjába véve sem szoktam -, tehát nem csalhatnak szemeim. Utána eredek, szinte már kocogva, mégis hangtalanul igyekszem megközelíteni. Utána megyek a tetőre, hátha valami ismerőssel találom szemben magam a végén. És ha nem? Semmi probléma. Most nincsenek itt a srácok, hogy szúrós pillantásaikkal üzenjenek: kerüljem el az illetőt. Mikor már én is a tetőn vagyok, odalépdelek a lány mellé, akit történetesen tényleg ismerek. Mia Menderson. Bár még nem sokat beszéltünk, azt hiszem, egy buli alkalmával váltottunk pár szót. Ha nem is sokat, ahhoz mégis eleget, hogy megtudjam, jó fej.
- Hahó, kislány! - szólok neki és közben a mellette lévő gitárt vizsgálgatom. - Neked nem kellene véletlenül órán lenned? - kérdem felvont szemöldökkel és letelepszem mellé. Remélem, megismer, mert az gáz lenne, ha mégsem. Bár, ha jobban belegondolunk... ki ne ismerné Dorian McFuller-t?

Tulajdonképp, hazudhatnám azt, hogy én is lógok, de nem akarom. Pedig akkor sokkal idevalóbbnak érezném magam, de így már nem számít. Helyette inkább közelebb lépek és melléülök anélkül, hogy megkérdezném, csatlakozhatok-e hozzá. Elvégre, ez közterület, nincs az ő tulajdonában a tető, sem az udvar, se semmi az iskola területén. Szóval csak teljes higgadtsággal helyet foglalok, kényelembe helyezem magam, majd egy apró mosolyt megejtek utólag válaszára. Végül is, ha azt vesszük igaza van. Sosem volt a kedvenc tantárgyam a matek, de megtanultam, azaz megértettem, mert muszáj volt. A szüleim kidobnának a házból, ha rossz jegyeket cipelnék haza.
- Ahogy gondolod. Ha megér ez neked egy igazolatlant... - vonok vállat, mert nem akartam megjegyzés nélkül hagyni mondatát, mintha csak lebegnének a levegőben.
Kérdésén már halkan felnevetek, mert ez így kimondva, igen érdekesnek bizonyul. Soha, semmilyen lány után nem futottam még és nem is áll szándékomban. Talán azért, mert Tyler így tanította és ezzel tömte a fejemet elsőtől fogva, de nem vehetem biztosra. Lehet, hogy zsigerből várom a lányoktól, hogy ők nyissanak felém, vagy legalább adjanak jelet, hogy vevőek társaságomra. Máskülönben sajna nélkülöznöm kell őket és nélkülözniük kell engem.
- Általában igen. De még egyikük sem panaszkodott azért, mert a nyomukban voltam. Sőt, ami azt illeti, annyira örültek, hogy eszükbe nem jutott kérdésekkel bombázni. - közlöm és az égre pillantok, próbálván megtalálni azt a felhőt, amelyet oly bőszen szuggerál. Én is akarom azt látni, amit ő.
Mia Menderson sosem keltette fel különösebben az érdeklődésemet. Illetve, mióta észrevettem, sosem gondoltam úgy rá, mint aki legalább csak barátnak is megfelelne. Nem néztem le, semmi ilyesmiről nem volt szó, hiszen nem nézem le az embereket, még ha olykor úgy teszek is... Szimplán egynek tartottam a sok diák közül, de mióta elbeszélgettünk abban a buliban - ha nem is sokáig -, rájöttem, hogy több van benne, mint azt az ember gondolná. Azóta keresem az alkalmat, hogy dumálhassak vele, de a haverok mindig ott vannak. Előttük pedig nem barátkozhatok egy kívülállóval. Nekem azt nem szabad.
- A falkám? Mint a farkasoknak? És Tyler az alfahím vagy mi? - nevetek fel, mert nem bírom visszatartani jókedvemet. Ha belegondolok, nem olyan vicces ez, de hát hol érdekel, minek tartanak minket? A barátaim. Talán nem mindannyian, de sokan közülük. - Egyébként, az egyik fele matekon, a másik fele pedig biológián ül. Nekem lyukas órám van, szóval ez a veszély... hogy meglátnak, nem fenyeget. - mosolygok rá, de egyszerűen képtelen vagyok azt mondani, hogy nem zavar, ha meglátnak vele. Mert igenis zavarna és bepánikolnék. Hazudni pedig nem akarok.